Világ Elmélet

Talán kicsit nagyképűnek hangzik a cím, de arra szeretnék utalni vele, amit egy ma élő és a természettudományok iránt erősen érdeklődő ember a mai tudástár alapján felállíthat magában. Sajnos az ilyen irányú gondolkodásnak sem az írásnak, vagy olvasásnak nem kedvez a mai életforma, amikor a legértelmesebb gyermekek is úgy nőnek fel.. –ahogy felnőnek. De nem erről elmélkedtem, az sem biztos, hogy az okoskodásomat megosztom bárkivel is, de ha mégis, hát, íme:

A térről, az anyagról, az időről és a gravitációról elmélkedtem, és készítettem egy sajátos elméletet, ami úgy, ahogy van, lehet, hogy sületlenség, de az is lehet, hogy néhány év múlva, mikor esetleg más is így gondolja, ezt fogják tanítani az iskolákban.

Van néhány dolog a mai „hivatalos” tudományos felfogásban, ami még a nagy tudósaink számára is egy kicsit homályos, kicsit megmagyarázott, körülírt, és valahogy nem áll össze. Az ilyen dolgok a leg bosszantóbbak, leginkább annak a szemszögéből, akinek a „feladata” lenne a kérdésekre választ adni. Tudjuk, hogy a mai tudományos élet is - mint annyi más, kicsit elhajolt az „emberiség számára legoptimálisabb” pályától. Ma, ha valaki elfogadott, népszerű tudós, az előállhat akármilyen elmélettel, valószínű elfogadják, hiszen sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet. Akinek viszont nincs semmilyen tudományos elismertsége, az tűnjön el az ötleteivel együtt, mert meghallgatásra sem érdemes. Én mégis elmondom:

A tér. Ma azt állítják róla, hogy végtelen és hogy tágul, ráadásul folyamatosan gyorsul a tágulás mértéke. Ugye az rögtön abszurd, hogy ha végtelen, akkor hova tágul, hiszen az is a tér része…

Tudom, hogy Mr. Hubble mérte és bizonyította be először a tér tágulását, azóta ma is mérjük és bizonyítjuk, pedig valószínű nagyot tévedünk!

- Mi van akkor, ha nem is csak a tér tágul, hanem maga az anyag is? Az anyag, és az anyagnak szükséges hely, vagyis a tér „üres” pontjai együtt? Gondoljuk el, meg akarunk valamit mérni, hogy bizonyítsunk egy elméletet, de közben, amíg mérünk, addig a mérendő dolog, a mérőeszközzel együtt folyamatosan nő! Innen a földről a világűrt fürkészve, a távcsöveink ugyanazt az eredményt adják mindkét esetben. (Mármint, ha csak a tér tágul, illetve az anyag és a tér, együtt.) Egy dolog azért mégis az anyag tágulása mellett szól: A szokásos kérdése az elmélkedőknek, hogy mi volt a kezdet? Hát pontosan ez! A ma is létező anyag, (amely azóta természetesen nagymértékben átalakult), valahol egy ponton, vagy vonalon, vagy síkon elkezdett tágulni. Mivel hihetetlenül közel voltak az anyag részecskéi egymáshoz, valóban robbanásszerű volt a kezdeti tágulás. Ha hozzátesszük a pontos mérés problémájához azt a tényt is, hogy maga a fény is bizonyos mértékig anyag, és ha a fotonokról beszélünk, akkor azok is tágulnak, akkor beláthatjuk, hogy aki távcsövekkel akarja megmérni a végtelent, az nagy bajban van, ha biztosra akar menni. Egyébként napjainkban is felfedeznek olyan objektumokat a világűrben, melyek hatalmas anyagsűrűséggel rendelkeznek, néha apró gömbök, melyek tömege akkora, mint a napunké. Valószínű, hogy ezek az anyagok még a tágulás kezdeti szakaszán vannak. Meg kell találni azt az anyagot is, amely már „túltágult”. Lehet, hogy ott van abban, amit ma a tudósok „sötét anyagnak „neveznek” amit már nem látunk, de a számítások szerint kell a tömegegyensúlyhoz?

- Na, de ez a makró, amelynek feltétlenül, és azonnal egyezni kell a mikrovilággal. (Vagy ahogyan a menő tudósok nevezik: szingularitás.) Ez a legkézenfekvőbb:

- Tudjuk, hogy az atomok hogyan épülnek fel. (Reméljük!) Az atom közepe felé van az atommag és ahány proton abban van, annyi elektront próbál maga körül tartani, különböző pályákon. Méretarányait elképzelve, a gyakran emlegetett példát idézve: Ha egy templom közepén elképzelünk egy diót, akkor a falaknál kezdődik az első elektronpálya, amelyen a méreteit tekintve egy elektron, egy mákszemnek felel meg. A közöttük lévő „hatalmas” távolság teljesen üres!

- Itt kapcsolódik a dolog a makróhoz. Mi van akkor, ha ez az a távolság, ami tágul, méghozzá gyorsulva tágul. Meg tudjuk mérni? Miközben mérünk, a szerény mérőeszközeink is nőnek, a mérendő anyaggal együtt. A fény sebessége is folyamatosan változik, és be kell látni, az elektronok sebessége is. Ha a példában említett templom falát folyamatosan tágítom, akkor az elektronoknak egyre nagyobb átmérőjű pályán kell mozogni, de valószínű, mivel az ő átmérőjük is nő ezt megmérni, vagy egyáltalán felfogni, nem is lehetséges. Ha valaki mégis, aki közel van a tudományos „felső tízezerhez” és a szükséges eszközökhöz, elindulhatna egy ilyen gondolatösvényen, hátha ez a helyes irány. További elméletek is fűzhetők tovább, amely teljes mértékben ellentmond a ma tanítottaknak! Ilyen például a híres és ma is agyonmagyarázott gravitáció!

- Gravitáció, amely ma egyenlő a „tömegvonzás” kifejezéssel. Könnyen elképzelhető, hogy teljes mértékben tévesen! Vonzásról szó sincsen! A gravitáció tulajdonképpen a taszításról szól.

- Képzeljük el a teret a létezés előtt úgy, hogy az valóban üres, valóban nincs benne semmi, amit ma a mi elménkkel valaminek lehet nevezni. A tér nagy része ma is ilyen. Ott feszül a nagy és végtelen üres tér, amely annyira üres, hogy ez óriási energiát biztosít benne. Ha ebből az energiából kiveszünk, akkor keletkezik az anyag. Vagy fordítva fogalmazva, az anyag keletkezése hatalmas energia felszabadulással jár. De ez nem „új” energia! Az eleve ott lévő energia formája változik meg. Új anyag a semmiből csak úgy nem lesz! A kezdetek – kezdetén, csak a legegyszerűbb anyag keletkezett, egyprotonos atommag, és természetesen hozzá elektron, hogy a ma ismert hidrogénatom létre tudjon jönni. Az üres tér, ahol valóban nincs anyag, az taszítja az anyagot. Eltolja magától. Eltolja, amennyire csak lehet, hiszen az már kisebb energiaszinttel rendelkezik. De hova tudja tolni, taszítani a végtelen térben, és mi lesz ennek az anyagnak a sorsa? Természetesen nem tudja kilökni magából a tér az anyagot, hiszen ahová lökné az is maga a végtelen tér. Ezért a kisebb energiaszinttel rendelkező térrészecskék, vagyis az anyagelemek, összeállnak csomókká, létrehozva olyan térrészeket ahol az energiaszint kisebb és ahova a kisebb energiaszintű térelemek belökődnek. Hatalmas mennyiségű anyag létrejöttekor az anyagcsomók közepén óriási nyomás keletkezett, amely az egyprotonos anyagot tovább alakította, további energia felszabadulás kíséretében, így kialakulhatott az általunk ismert anyagok sokasága. Egy atommagba minél több protont bezsúfol az átalakulás, annál több energiát vesz ki a tér azon pontjából és az- az elem annál inkább belökődik a tércsomó belsejébe. Vagyis nehezebb lesz. Ha így fogjuk fel a tér és az anyag viszonyát, akkor nem tömegvonzásról beszélünk, hiszen az csak innen a mi földünkről tűnik vonzásnak, hanem ez inkább taszítás, amikor az üres tér kitaszítja magából azokat a részecskéket, amelyek anyaggá alakultak. Hova tudja taszítani? Oda ahol már amúgy is van anyag, hiszen ott kisebb az üres tér energiaszintje. Természetesen az alakja, az anyagnak egy bizonyos szint felett, közel gömbölyű lesz és a legnehezebb anyag lesz a gömb közepén. Ugye ismerős a kép? Csak gondoljunk a hatalmas bolygókra, a belsejükben ma is zajló folyamatokra, vagy egy egyszerűbb képre: mikor az űrhajós kiönt egy kis vizet a súlytalanságban, és az gömb formában lebeg az űrhajóban. – Vajon miért van az, hogy mind a mai napig az összes fizikai tulajdonság (hőmérséklet, sebesség, sűrűség, vezetőképesség, mágneses és sztatikus töltöttség stb.) sorolhatnánk, mind, mind olyan tulajdonság, melyet könnyedén megváltoztathatunk a mai tudásunkkal, és csupán egy, egyetlen egy, a gravitáció, az anyag súlya az, amit nem tudunk egy adott közegen belül, semmilyen módon befolyásolni! Talán ha értenénk a „működését”?....

- Ez így nagyon izgalmas elmélet, természetesen bizonyítani ugyanúgy nem lehet, mint cáfolni, de gondolkodni, bármin is gondolkodni, ami az ember hasznára lehet… azt kell! Nagyon is kell!

- Ilyen terület, a ma oly annyira népszerű, bár egyáltalán nem bizonyított és sajnos még kevésbé közismert tézis, a húrelmélet.

A húrelmélet hívei azt állítják, hogy minden anyagot alkotó elem (elektron, proton, neutron stb.) maga a tiszta energia. Arra a kérdésre, hogy - mi van a molekulában? Ugye a válasz: atomok. Mi van az atomban? Elektron, proton, neutron stb. De mi van ezekben..? A tudománynak válaszolnia kell! Ezért „fizetjük”! Ma a hivatalos válasz, hogy energiahúrok. Minden elem alkotóeleme az energiahúr, amely ott rezeg az anyag belsejében önmagába záródva, végtelenül és különböző dimenziókon. Ez az utóbbi: a „különböző dimenziókon”, ez még lök egyet az egészen, de erről később. Tehát az anyag tiszta energia. Arról már beszéltünk, hogy miből lett az anyag. Energiából.. Tehát tulajdonképpen nincs is anyag, csak úgy tűnik, hiszen csak a tér energiájának egy megváltozott formája az, amit mi anyagnak hívunk. Energia volt átalakulása előtt, és energia utána is, pontosan ugyanannyi lett, mint volt, csak más formában. Amit ma „ősrobbanásnak” hívnak, az csupán a tér energiaátalakulása volt (vagy van), egy olyan energiaformává, amely létrehozta azt a közeget, amit mi anyagnak hiszünk, és amiben magunkat lényeknek képzeljük. Ez csak az energia egy másik formája! Egy folyamat része, amely tart vissza önmagába, mint a vízbe dobott kavics után a hullámok kihunyása.

- Az energiahúr, oly piciny, hogy nincs eszköz, amellyel meg lehetne nézni, vagy ki lehetne egyáltalán mutatni. Önmagába záródva forog, rezeg valamilyen frekvencián, valamilyen pályán. Talán az, hogy mi lesz belőle, elektron, foton, vagy proton, attól függ, hogy milyen a rezgésszáma, átmérője, vagy pályája. Egy biztos, ennél többet nemigen tudunk meg róla. Eszközökkel biztosan nem! Csak elmélettel. Olyan elméleteket kell kidolgozni, amelyek mind a makróban, mind a mikró világban, mid a végtelen nagyban és a végtelen kicsiben és végtelen időben úgy álljanak össze, mint a puzzle apró darabkái, és végül kiadják a képet a nagy egészről.

- A dimenziók: Sokan nem tudják elképzelni, felfogni egyáltalán, azt az elméletet, miszerint ebben a térben és ebben az időben létezhet más létforma is a miénken kívül. Hogy lehet ugyanitt, ugyanakkor valami más is rajtunk kívül, amiről még csak, tudomásunk sincs. Pedig nagyon egyszerű elképzelni, hiszen a „módszert” az ember is használja, mint technológiát. Gondoljuk csak el, hogyan lehet egyetlen vezetéken több száz embernek telefonon beszélni, egyszerre úgy, hogy közben nem zavarják egymást, és mindenki csak a saját párjával beszél, anélkül, hogy a többieket hallaná. Az ügyes módszer lényege az, hogy mindig csak egy pillanatra kapcsoljuk össze a párokat, először az egyiket, aztán a másikat, harmadikat stb. Majd kezdjük elölről. Mindezt persze a beszédhez képest olyan sebességgel tesszük, hogy a párok egy-egy hangfoszlány kiejtése közben észre sem veszik, hogy közben több százszor szétkapcsoltuk őket, majd újra, össze-szét, össze- szét, és mindegyikkel ezt tesszük azon az egy vezetéken, míg ők remekül beszélgetnek egymással.

- Mi van akkor, ha ebben a térben, ebben a pillanatban mi is megszűnünk több ezerszer, vagy több milliószor, nagyon gyorsan, nagyon rövid időre, és amíg nem vagyunk itt, addig itt van valami más. Nem láthatjuk, mivel viszünk „magunkkal” mindent a mi világunkból. Visszük a szemünket, az eszközeinket, műszereinket, a fényünket és az atomjainkat, mindent, mindent. Éppen az atomjaink alkotóelemei, az elektronok, protonok, stb. azok, amik átcsúsznak a másik, vagy többedik dimenzióba, ott alkotnak valami mást, és aztán újra ugyanitt, felvillan a mi univerzumunk, meg a többi sorban, újra meg újra, de soha nem egyszerre. Amíg a Te egyik atomod egyik elektronja éppen nem ebben a dimenzióban van, természetesen a többivel együtt, addig lehet, hogy az nem is elektron, hanem foton, vagy proton, vagy bármi. Ott képez valami egységest, valami mást, ami ugyanúgy, csak a felvillanások sokasága, mint Te, vagy én, és minden, minden a mi univerzumunkból! Aki ezt még nem gondolta így át, az álljon meg egy pillanatra, és tegye meg, megéri! Félelmetes.

Persze, észre kell vennünk (akár a telefonos példa kapcsán is), egy nagyon fontos dolgot! Pont azt, amit az ismeretterjesztők nem feszegetnek: - A szinkronizáció! Ez azt jelenti, hogy nagyon- nagyon pontosan, mindig ugyanazzal az emberrel kell összekapcsolni a telefonálókat, és ugyanabban a pillanatban, mert különben abból nem lesz hosszú társalgás! A telefonhoz az ember elkészítette a megfelelő eszközt, de vajon a természetben mi oldja ezt meg? Hiszen ez a lényeg! E-nélkül nem működik az egész! – Most jön elő a híres gravitáció! Ő felelős az egészért, és ő az, akinek a működését nem egészen értjük! A mi téridőnkben, a mi anyagunk tömege az, ami a mi téridőnket szinkronizálja! Ha van ebben a térben és időben itt valami más is, az más anyagot képez, egy más világban, amelynek más a tömege és másutt alkot anyagot, és az ahhoz szinkronizál. Nehéz..? Tán nem annyira. Ha belegondolunk, mennyi minden bizonyítja ennek a teóriának a létét, talán nem is kételkedünk az igazában:

Mi az, aminek az értéke 1 079 252 827 km/óra? Elég nagy számról lévén szó mindenki tudhatja, hogy ez csak a fénysebesség lehet! Van ennek a fénysebességnek néhány igen különös tulajdonsága. Bár sebesség, mégsem olyan, mint a többi sebesség! Nem lehet átlépni! Még a fénynek sem. Ugye emlékszünk a klasszikus fizikapéldákra, hogy a hajó megy x sebességgel az y sebességű folyón, vagy a mozgó vonaton sétáló ember milyen sebességgel halad, ha ez, meg az… A sebességek egyszerűen összeadódnak egy bizonyos határig, de mindenki tudja, hogy az űrhajóra szerelt elemlámpa fénye „csak” fénysebességgel halad. Nem lehet túllépni. De van itt más érdekesség is. Vajon az áram milyen sebességgel halad a vezetékben? A mágneses tér milyen sebességgel alakul ki? A rádióhullámok milyen sebességgel haladnak? Érdekes módon, ha a közeg nem befolyásolja, az összes sugár, a röntgentől az infravörösig, a töltések, a statikus, elektromos, mágneses, mind –mind a fénysebességgel közlekedik. Mi lehet az oka? –Bizonyára mindenki látott, legalább filmekben, olyan felfüggesztett golyósort, ahol sok- sok golyó cérnára fel van függesztve úgy, hogy összeérnek, és ha az egyik szélsőt elhúzzuk, majd elengedjük, a túloldali ugyanannyira kilendül, majd visszaadja az energiáját az elsőnek. Így pattognak a szélső golyók, a középsők látszólag mozdulatlanok. (Szerintem, ha megmérnénk az energia haladásának a sebességét az álló golyókban, az pont a mi híres sebességünk lenne!) Gondoljuk el, hogy ha a fény alkotóelemei, a fotonok, ugyanilyen felfüggesztett vasgolyók lennének, végtelen hosszban, és meglöknénk az elsőt, hacsak nem gumiból vannak, rögtön az utolsó is megmozdulna! Miért nem teszi? Miért kell neki ehhez idő? Hát pontosan azért, mert egy igen piciny időre eltűnik a mi golyósorunk, és az alatt az idő alatt nem tudja átadni a másik golyónak az energiát. Eltűnik, helyet és időt adva valami másnak, majd visszajön, megint egy piciny időre, folytatja a haladást, és ez így megy kőrbe –kőrbe. Ezért nem lehet túllépni a fénysebességet, és ezért mozog ennyi minden ezzel a sebességgel. És amíg eltűnik, eltűnünk mi is, és van, vagy lehet itt addig valami más, amiről halvány sejtésünk sincs. Egy másik dimenzió, vagy sok másik, akár tizenegy. ( Ha jó matekos lennék, éppen a fénysebességből lehetne kiszámítani, hogy mennyi is.) Nem tudhatjuk, hiszen az összes (ismert) érzékszervünk, az összes műszerünk, az összes anyag, amire hatni tudunk, itt van, ebben a dimenzióban, és eltűnik velünk, mindig, nagyon picinyt.

- Elérkeztünk az elmélet végére. Ha valaki ostobaságnak tartja, az már jó jel, hiszen legalább elolvasta és elmélkedett rajta. Bár minél többen elmélkednénk ezeken a dolgokon, hiszen minél többen gondolkodunk, annál nagyobb az esélye, hogy egy zseni akad közöttünk, aki valóban rájön a nagy rejtélyekre. Van még bőven e földön, és térben, van mit megmagyarázni, megérteni. Ha tempót tudnánk tartani az élet fejődésének a többi elemével, ha az alap tudomány is úgy tudna fejlődni, mint a résztudományok, akkor ma nem lenne gazdasági válság, hiszen mindig lenne olyan új felfedezés, amely életben tartaná a föld gazdasági motorját.

Itt utazunk ezen a sárgolyón, a világ tengerében, ez a Föld a mi űrhajónk és koporsók is egyben! Ha nem igyekszünk napról – napra, újabb titkokat felfedezni, esélyünk sem lesz rá, hogy az emberiség fennmaradjon örökre.

Vadász Ferenc Tamás -(vafeta@gmail.com)

Velence 2010